2013.08.16.
Augusztus
elseje egy csütörtöki napra esett idén. Még a hét elején szóltam bent, hogy
2-16 között szabit veszek ki. Gondoltam az utolsó szabi előtti napon szólok
azért, hogy ne várjanak a fentebbi időpontban. Úgy esett, hogy Milana is
betolta arcát az irodába. Mikor meghallotta, hogy szabadságot kérek, elkezdett
gorombáskodni velem. Fogalmazhatunk úgy is: előjött valódi énje. Viszont most
nagyon rossz lóra tett, mert felvettem a kesztyűt…
Egy
hatalmas ordibálássá alakult a beszélgetés – hozzá kell tegyem, észérvek
hiányában ő, ill. ők kezdték a kiabálást. A végén aztán – amikor láttam
ostobaságuknál már csak magabiztosságuk nagyobb – kértem tőlük a szerződést. A
szerződést, amiben le vannak írva az önkéntes jogai és kötelességei is. Abban
biztos voltam (Szásával áttanulmányoztuk még anno), hogy van benne szó a
szabadságról is, egészen pontosan arról, hogy nekem 3 hónap után jár 2 hét. Ők
persze ezt is kétségbe vonták, de akkorra már bennem is felment a pumpa. Ott
aztán várakozásomnak megfelelően ez állt: az önkéntesnek minden 3 hónap után
van 2 hétnyi ideje, mely alatt a vízumát intézheti, ill. ez egyben a szabadsága
is. Ők persze kapásból csak a mondat első felével jöttek, meg hogy az utolsó három
hónap után – mivel szerintük nincs vízum – nem is jár szabadság. Mikor ezzel
jöttek, beláttam, más fegyverhez kell folyamodnom, mert egyedül, ilyen
végtelenül ostoba de főképp aljas hazudozó senkikkel nem jutok sehová. (Sajnos
az meg sem fordult a fejemben, hogy annyiban hagyva az egészet egész egyszerűen
leszarjam őket, és mint aki jól végezte dolgát lezártnak tekintsem az ügyet.)
Csak ennyit mondtam nekik: térjünk erre vissza később. Mert volt egy tervem.
Bevetettem a titkos fegyvert, ami egyszer – igaz akkor akaratomon és tudtomon
kívül – működött. Kimentem az irodából, és telefonáltam Szásának, hogy
lehetőleg sürgősen jöjjön be, mert gáz van, és lehet, hogy Viktor segítségére
is szükség lesz. (Viktor az unokatestvére; szakmáját tekintve jogász.) Szépen
visszamentem az irodába és meg se hallva Milana sátáni acsarkodását leültem a
gép elé és elfoglaltam magam – mivel munka természetesen megint nem volt. Az
persze közben is osztotta az észt; pl. ha nem tudunk kompromisszumot találni,
akkor ez a projekt érjen inkább véget. Ezen majdnem felröhögtem, ő(k) meg a
kompromisszum… Amúgy meg tudtam jól, hogy a finisben nem küldenek már haza, meg
amúgy is mocskos mammonimádatuk inkább lenyeleti velük ezt a békát, mintsem
visszafizessék – a valószínűleg addigra már elköltött – pályázati pénzt.
Szása
jöveteléről persze nem szóltam nekik, nem is sejtettek semmit, így valósággal
sokkolta őket, amikor megérkezett. Belépett, köszönt, és csak ennyit kérdezett:
mi a probléma? Egyből eltűnt arcukról az a pofátlan mosoly, és kezdődött a
rettegés. Fordult a kocka. Kértem a szerződést újra, láttam, remegnek, mint a
kocsonya. (Igazság szerint, nem tudom, miért sokkolja őket Szása ennyire, de
tény: a módszer működik.) Szása aztán szépen kielemeztette velük a szerződés
minden (!!!) pontját – már én untam. A csúcs az volt, hogy elkezdte
kijavítgatni az angoljukat is. Ezzel aztán úgy összezavarta Milanát is, hogy
már keverte az angolt a némettel, öröm volt nézni. Maria csak lapított, meg se
szólalt, ha igen, akkor is csak azt hajtogatta: neki igazából nem volt
semmilyen konfliktusa velem. (Ez részben igaz is, mert a bombát Milana robbantotta
– ebben profi…) Tipikus volt, hogy a szerződés után a korábbi munkámat kezdték
el ócsárolni, pontosabban, hogy miattam buktak el a projektek; erre aztán úgy
eldurrant az agyam, hogy erősen megemelt hanggal kérdeztem Milanatól, ugyan melyik
projektre gondol. Felsorolt többet is, de a további konkrét kérdésekre nem
tudott válaszolni, vagy nem akart. Igazából itt mutatkozott meg, miért buktak
el azok a projektek: köze sem volt az egészhez, kente a dolgot Mariára,
hogyaszondja: ő csak a felelős érte, nem tudja, mi zajlott „lent”, ő csak az
ötletgazda stb. Undorító! És jellemző.
A
sztorihoz tartozik még, hogy a másik sárkány, név szerint Irina, végig ott
lapított mögöttem, éreztem (Szása később mondta is – ő ugyanis velem szemben
ült, tehát látta) hallgatózik a rohadtja. Azzal a tipikus ocsmány
patkányfejével, minden információt elraktározva, hátha jó lesz még vmire. A
többiek, mint például Olga, mikor látta, hogy ebből nagy kalamajka lesz, szépen
kisomfordált az irodából, és vissza se jöttek a vihar elcsendesedtéig No, nem
korrektségből, sztem inkább jobban tartottak Milanától – ennyire már ismerték.
A
dolog vége az lett, amit a rendező (jelesül én) akart: Szásával lemostuk őket,
és Szása – ahogy jött – vidáman távozott. Tökéletes színész, korrekt mentor
és kitűnő barát. Miután elment, Milana kirohant, és kb. egy óra múlva jött csak
vissza. Én még maradtam, hirtelen Maria is tudott vmi értelmes munkát adni –
érdekes, nem?
A
munkaidő végén Milana még odabökte: azért reméli, hétfőn találkozunk. Csak egy klasszikust
idéztem magamban: „Hát egy lófaszt, mama!” Udvariasan elköszöntem, és a győzelem
tudatával szálltam fel a marsrutkára.
Otthon
már mindenki készülődött, mert Joe-t vittük fel Moszkvába. Ezt mondjuk Szása
jól félretervezte. Eleve kár volt betaxizni – drágán – a városba, ha tőlünk nem
messze is megállt a busz, továbbá nem tudom, hogy gondolta, hogy egy egész
napot a Domogyedovói reptéren fogunk tölteni, amikor ott van nála a moszkvai
lakás kulcsa is. Én ugyanis abban a hitben voltam, hogy Joe gépe valamikor
reggel indul, és ezért indultunk el csütörtök délután, hogy aztán péntek
hajnali 03:30-ra beérjünk Moszkvába. Amikor úgy fél tíz magasságában kiderült,
hogy Joe gépe csak délután ötkor indul, éktelen haragra gerjedtem. És ezt Szása
is látta, rendelt is egy taxit gyorsan. Moszkvai áron…
A
dolgot sajnos tetézte az, hogy éreztem, elkaptam Joe-tól a betegségét. Ezért
mérges voltam rá, mert egyfelől igénytelensége miatt lett beteg, másfelől pedig
tipikus Murphy: fürödtem hideg vízben télen, fújt arcomba jeges szél,
ácsorogtam kemény mínuszokban, de soha, egyszer sem fáztam meg, de persze pont
most, egy labanctól elkaptam. Mire öcsémék érkezését vártuk, annyira rosszul
voltam, hogy a gyógyszerek ellenére sem tudtam állni, ülni is csak keveset.
Lázam volt, és tudtam, vmi komolyabb vírust kaptam el. Szuper. Pont a
legjobbkor. Nyilván mikor máskor?! Öcsém és Kölyök érkezése után visszamentünk a
moszkvai lakásba, mert a csapat másik fele csak a szombat hajnali géppel jött.
Estére már olyan rosszul voltam, hogy kérdésessé vált, hogy másnap tudok-e
egyáltalán velük menni városnézésre. Szerencsére Szása csinált nekem egy egyszerű,
meglehetősen ocsmány, de hatásos löttyöt (forró tej, méz és vaj), ami – a gyógyszerekkel
együtt – annyira javított állapotomon, hogy kínkeservesen bár, de másnap velük
tudtam lenni. Igaz, hol fáztam, hol melegem, lázam állandóan, hányingerem
időről időre volt. A programokból így én semmit sem élveztem, de amitől igazán
féltem: nehogy valamelyikük elkapja tőlem, mert akkor aztán vége az orosz
nyaralásnak. Szása ugyanis ugyancsak elkapta Joe-tól, de nála teljesen
másképpen jelentkezett a vírus, neki a toka fájt, köhögött, az orra folyt.
Nekem ezek a tünetek abszolúte nem jelentkeztek, ellenben minden izmom, porcom
fájt a fenti tüneteken kívül. Szása másnap is elkészítette részemre a
forrótejes ocsmányságot, amit csak azért ittam meg, mert valóban használt –
egy kicsit. A moszkvai túra egyébként jó lett volna, a srácok nagyon élvezték,
tetszett nekik, a sok csinos lány főleg, pedig mondtam nekik: Voronyezs lesz
az igazi! Csak három napot maradtunk, de a „kötelezőket” mind megnéztük,
pontosabban ők. Én általában egy padon ülve szenvedtem végig amint ők
valamelyik nevezetességet nézik éppen. Mondanom se kell, ízeket nem érezvén
minden étel rosszul esett. Ilyen pocsékul már rég voltam. Harmadnapra aztán kezdtem
kifele jönni a betegségből, de akkora meg a sok gyógyszer és antibiotikum okozott
gyomorfájást, és étvágytalanságot. Ha ettem egy falatot, levert a víz. A buszút
Voronyezsbe is kínszenvedés volt, de végre megérkeztünk. Végre!
Másnapra
már terveztük is programokat. Másnap aztán irány a város. Estére öcsém viszont
kezdett rosszul lenni. Ettől féltem… Szása még mindig köhögött, a torka fájt,
én már kezdtem emberhez hasonlítani. A rákövetkező napon biztossá vált: öcsém
is elkapta, de nála megint másképp jelentkezett a betegség. Sajnos emiatt elég
nyamvadt lett az az orosz túra, pedig Szása egyik nap még zongorázott is
(énekelni a torka miatt nem tudott), ez öcsémnek – és nekem is természetesen –
nagyon tetszett.
A
többiek megúszták, bár Lehel is elkezdett köhögni a végére. Öcsém helyzete
azért is volt rosszabb, mert ő és Kölyök csak egy hétre jöttek, azaz a túra
felét ágynak dőlve töltötte. Hát ezt nagyon nem így képzeltem, képzeltük el…
Így
aztán ő sajnos Voronyezsből nem sokat látott, azt is betegen. Ami viszont
összejött – bár ez is felemásan – az az, hogy találkoztak Galinával. Történt ugyanis,
hogy a Fekete tengernél a víz olyan hideg volt, hogy semmi értelme nem volt
maradniuk, így előbb hazajöttek, hogy öcséméket is láthassák. Szép gesztus volt
tőlük, bár nekik így meg a nyaralásuk lett rövidebb… Másnap aztán Szása
felkísérte őket a reptérre, én a maradék két fővel Voronyezsben maradtam. Igazából
ekkorra hevertem ki a betegséget is, így vehettem én is teljes értékűen részt a
programokban.
Másnap
Galina hívott, hogy programot szerveztek nekünk Zadonszkban, érdekel-e. Persze.
Azt sajnos nem mondta, hogy hogy öltözzünk. Ugyanis azt mi nem tudtuk, hogy ez
a település Oroszország egyik szent helye, így nyilván sok a templom, márpedig
az ortodox templomba – megy úgy általában templomba se – nem lehet bemenni rövidnadrágban.
Így is ciki volt a templom területén mozogni, nyilván szó se lehetett róla,
hogy a templomokat, kolostorokat belülről is lássuk. Ezt eltoták… Amúgy a
település, és a hely is csodás. Van ott egy szerintük szent forrás, amiben
minden magára valamit is adó orosz megfürdik. A forrás viszont 4-5 fokos.
Négy-öt! A téli után én természetesen vállaltam, de Lehel és Thomas se akart
elmaradni, ők is becsülettel megmártóztak a meglehetősen legényes vízben.
Mivel
a közelben volt, lementünk a Don partjára is. Fürödni. A víz persze ott
melegebb volt, de a folyó hatalmas sodrása miatt fürdésről szó sem lehetett.
Mint ahogy úszásról sem. Szembeállni a vízzel még Denisznek sem sikerült, pedig
ő a Don partján nőtt fel. Csak oldalazva, mint vmi selejtes rák lehetett
sétálni felfele. A folyó ott ugyanis sekély volt. Beljebb nem merészkedtünk.
Szokatlan, de hatalmas élmény volt. Lehellel a parton halfogó versenyt
rendeztünk. Mivel semmi sem volt nálunk, kézzel. Ő nyert, sikerült egy
valószínűleg Darwin-díjas Szivárványos öklét fognia. Amit aztán Galja nagy
kéjjel engedett vissza. Nyilván nem akartuk megtartani, de nézegettük volna még
egy kicsit, nálunk meglehetősen ritka hal. Amúgy a doni halak igencsak agresszívek, ha csak megáll az ember, sereglenek köré a kisebbek és elkezdik
csipkedni a lábát. Itt nem a horgász nyer…
Miután
Szása visszajött elmentünk strandolni is. Hogy ott mennyi jó csaj van! És alig
volt olyan, amelyiken gyűrű volt. Nyilván vadászni járnak a strandra.
Lehellel
elhatároztuk, másnap visszamegyünk, mert egy kiadós halfogás már ránkférne.
Hatalmas tarolásra készültünk, de ahogy lenni szokott, nem így sikerült. Békéshalra
nyomtuk, mert az biztosabbnak látszott. Megfogtam életem első oroszországi halát,
egy Vörösszárnyú keszeget. Természetesen megmutattam Lehelnek, és
visszaengedem. Amúgy revánsot vettem rajta, mert több halat fogtam. Itt történt
egy érdekes, és jellemző eset. Lehellel nyilván magyarul beszélgettünk. Öröm
volt nézni az oroszokat, ahogy nem tudnak mit kezdeni a magyar nyelvvel. Szemmel
láthatóan lövésük sem volt, ez milyen nyelv lehet. Úgy néztek ránk, mint az UFÓkra.
Azt nem tudták, hogy én tudok oroszul, így értem, mit mondanak a hátunk mögött.
Vicces volt hallgatni: „Atya ég, ez milyen nyelv lehet?” „Gőzöm sincs!” És
hányszor előfordult! :)
A
másik jellemző momentum az volt, hogy horgászott mellettünk egy nagypapa az
unokájával. Nem nagyon fogtak semmit, inkább szerencsétlenkedtek csak. Pont
volt egy kapásom, meg is lett, fenekezőre jött egy korrekt Dévérkeszeg.
Kérdezem az unokát oroszul, kell-e neki. Meglepődve válaszolt a nagypapa:
köszönettel elfogadják. Kisvártatva odajött és kezünkbe nyomott 2-2 (falusi) almát.
Lehel ezen nagyon meglepődött. Én nem. Orosz lélek. Ők már csak ilyenek. És
ezért szeretem, tisztelem őket. A következő kapásnak Lehel rántott be, és fogta
ki az ugyancsak dévért. Azt is odaadtuk nekik. Ekkor meg kaptunk három
puszedlit. Ekkor már a nagypapa – 56 éves körüli lehetett – nem bírta cérnával,
megkérdezte: ugyan mondjuk már el, milyen nyelven beszélünk, beszélgetünk,
valami balti? Egy mukkot sem ért belőle, és ötlete sincs, milyen nyelv lehet. Büszkén
mondtam neki: MAGYARUL. Beszélgettünk egy kicsit, kiderült, Csehszlovákia,
Magyarország felőli részén szolgált, olyan közel a hátárhoz, hogy átlátott. Jöttek
elő az emlékek: Ikarus, stb. Jó volt hallgatni.
Amúgy
a fentebbi magyar nyelves dolog nem volt egyedi, amikor visszafele sétáltunk a
pecából – amin ugyebár nem fogtuk szét magunkat – mögöttünk jött egy
meglehetősen csinos lány az anyjával. Amikor hallották, de nem értették, mit
beszélünk, a klasszikus (költői) kérdést tették fel egymásnak: „Ez milyen
nyelv?” Hasonló csodálkozó arcokat láttunk mindenfelé a magyar nyelv hallatán.
Egy
másik nap elmentünk a Gráfszkij nemzeti parkba. Nem meglepő módon Lehelnek
nagyon tetszett, igaz ő nagy természetbarát. Az azonban meglepett, hogy
láthatóan Thomas mesternek is. Az orosz falu azért sokkalta másabb, mint a
város. Ebből is láttak egy szeletet.
Tegnap
délután aztán ők is hazaindultak.
Augusztus
közepe van. Nemsokára nekem is véget ér valami.
Valami
itt, 1951 km-re otthontól.
Kezdődik
az utolsó felvonás…
